Vámpír kontra Vérfarkas 2.rész

Adam

Pokoli hangzavarra ébredtem.

- Mi a jó élet folyik itt? – kerestem meg a zajongás forrását. Fura látványba ütköztem, Matt karba font kézzel figyelte, ahogyan Will félmeztelenül, éles körmeivel éppen elkapni készült egy számomra ismeretlen vámpírcsajszit.

- Csak játszunk – felelte Will rám sem nézve, arcán gúnyos vigyor ült.

- Nekem mindegy, csak legyetek halkabbak – morogtam mérgesen.

- Ugyan, Adam! Nincs kedved beszállni a buliba? – invitált Will, hangsúlya olyan volt, mintha megmondhatná nekem mit tehetek és mit nem. Inkább parancsolt, mintsem érdeklődött.

- Nincs. Mellesleg mit játszod itt Jacobot? Vegyél már fel egy inget!

Hirtelen enyhe szél támadt, a következő pillanatban pedig egy másik vámpírlány jelent meg szorosan a kis barátnője mellett.

- Mi a helyzet, Belly? – lökte oldalba az újonnan érkezett csaj az eddig is itt voltat.

- Semmi extra, csak szórakoztam – közölte, mintha nem rettegett volna eddig ettől a három keményen kigyúrt vérfarkastól.

- Én viszont nem szórakozom, úgyhogy ideje lenne eltűnnötök, ahelyett, hogy szaporodtok! – háborgott Will, de mégis hátrált egy lépést.

- Te meg ki vagy, Hófehérke? – érdeklődtem kedvesen a kettes számú vámpírcsajtól.

- Nekem dumálsz, kutya? – villant rám a lány tekintete.

- Kutya? Ez komoly? – vontam fel a szemöldököm haragosan, mert ez a legnagyobb sértés, amit egy vérbeli farkasnak mondani lehet.

- Ne haragudj. Talán megbántottam az érzéseid? Ja, hogy olyanod nincs is. – Ezt komolyan egy vámpírtól kell hallanom?

- Nagyon sápadt vagy. Jól érzed magad? – vigyorogtam rá önelégülten, élvezve a zseniális poénom hatását.

- Ilyen a bőröm, te nagyon hülye!

- Nyugi, Kat! – csitította a hevest barátnője, aki minden bizonnyal Bella volt. A kis nagyszájú meg ezek szerint Kat.

- Szeretem a cicusokat – kacsintottam rá, összefüggést hozva közte és a neve között. – Megkergetni – tettem hozzá.

- Mit jártatod a borotválatlan szádat? Azt hiszed, te vagy az X-men? – kapta megint felém a fejét Kat, és minden pillanatát imádtam, ahogyan idegeskedett.

- Na, tessék! Látod, ilyen, ha valaki szőrös! – mutatott rám elégedetten Will, de fogalmam sem volt, miről hadovál.

- Én jobb vagyok, mint Logan – vontam vállat, gondolván, hogy a vámpírlányka is pontosan így gondolja, csak nem meri megosztani ezt velünk.

Aztán egyszer csak Willt valaki hátba rúgta és előre esett, majd Matt és én valahogy egymással szembe kerültünk és összefejeltünk. Fájni nem fájt, de iszonyatosan feldühített. Utálom a vámpírokat.

A két csaj magát borzasztóan viccesnek találva összepacsizott, majd kihívóan bámult ránk.

- Belly! Nem gondolod, hogy elég unalmas itt, és ideje lenne tovább állnunk? – csevegett szinte normális hangon Kat barátnőjével.

- Igazad van, Kat! Már nem olyan izgalmas ez az egész, keresnünk kéne valami érdekesebb murit – értett egyet Bella, továbbra is eljátszva ezt a „menők vagyunk és jobbak, mint ti” szerepet.

Sam

Mikor már Kat is lelépett és fél óra múlva sem tért vissza (vámpír gyorsaság kontra nagy távolságok), úgy döntöttem én is belemegyek ebbe a bizarr „nem tér vissza senki” horror játékba. Szóval követtem őket a városszéli lepratelepre. Mikor már messziről meghallottam az ordítozást unottan vettem az irányt az erdő felé. Na persze arra nem számítottam, hogy a két lánnyal szemben ott találok három kigyúrt vérfarkast is.

- Na, baszki! – csúszott ki a számon mikor leesett a helyzet kínos volta. Mert, hogy rohadtul jogosan kinyírhatnak minket, amiért a területükre léptünk.

- Még egy?! Lánykák, ha tudtam volna, hogy jöttök, manikűrözöm egyet - sóhajtott fel drámain a félmeztelen vérfarkas. Ah. Ez most komoly?

-  Most, hogy így felhoztad, rád férne egy alapos nyírás is. Mondd meg őszintén Will, mikor voltál te utoljára kutyafodrásznál? – mosolygott rá angyalian Belly.

- Adam, Will! Lassan húznunk kell – jegyezte meg a magas sötétbarna hajú srác, majd lassan kifújta a levegőt és gondterhelten az égre pillantott. Illetve a holdra. A teliholdra. Csodás.

- Nyugi van Matty fiú – mormolta halkan Adam és közben féloldalas mosollyal Katet nézte.

- Lányok, ez most komoly? – fordultam suttogva a két vámpírmajomhoz.

– Belly, te követsz egy random alakot, akiről ráadásul tudod, hogy vérfarkas, majd követed az éjszaka közepén az erdőbe pont teliholdkor, mikor tudod, hogy teljesen megvesznek tőle, de azért te provokálod őket?

- Jaj, ugyan már. Nézd már meg milyen unalmasak! Nem csinálnak, semmit csak vicsorognak meg vakaróznak – biccentett az Adam nevű vérfarkas felé Kat, aki erre gyorsan abba hagyta a füle bizgerálását.

- Kat, te ne beszélj! Még csak meg sem próbáltad lebeszélni Bellyt az őrült terveiről, aztán szó nélkül utána jössz és mást sem csinálsz, mint kezdettől fogva hergeled ezeket az idiótákat!

- Hát…ja – mondták végül teljesen egyszerre.

- Argh. A sírba visztek! – csaptam dühösen a homlokomra, mire a két lány egymásra nézett majd kitört belőlük a vihogás.

- A sírba visztek, ez kész. Jó vagy Sam – törölgette a szemét Belly.

- Ezeknek mindig is ilyen szar volt a humoruk? – morogta oda Adam Mattnek, aki csak megvonta a vállát.

- A sok évszázad alatt esélyes, hogy ennyire begyepesednek. Ezt persze nekik elmagyarázni? – sóhajtott fel unottan.

- Mint halottnak a csók – biccentett Will vigyorogva és összeöklöztek.

- Szóval. Most, hogy ilyen szépen párosan vagyunk, nagyon szívesen kipróbálnám a saját bőrömön, milyen gyorsan futhat egy vámpír – dörzsölte össze a tenyerét Adam izgatottan.

- Tetszik az ötlet, tesó! – csillant fel Will szeme is.

- Hát nekem nem – vágtam rá rögtön.

- Naa, vámpírlány! Ne legyél már ilyen ünneprontó – kacsintott rám Adam, majd a lányok felé fordult.

- Most elkaplak cicamica – és kipattintva a körmeit megindult Kat felé, aki felismerve a helyzetet, inkább hátat fordított és sikongatva elfutott a mező felé. Okos lány. Ha a kutyus elvesztené a fejét, akkor legalább nyílt terepen könnyebb helyzetben van.

- Na jó, Piroska, így sosem érsz oda nagyanyádhoz – döntött egy pillanat alatt Matt és Belly mellé ugorva felkapta a meglepett vámpírt és beszáguldott vele az erdőbe. Hát. Ők is leléptek.

- Úgy tűnik egyedül maradtunk. Mit csináljak veled vámpírlány? – mosolygott rám gonoszan Will.

Belly

Komolyan. én nem vagyok egy lassú felfogású vámpír, de percekbe telt mire leesett, hogy hol vagyok és kinek a karjaiban ülök éppen. Azaz, hogy minek…

Már meg is érkeztünk valahova az erdő sötét fái közé, ami nekem tök ugyanolyan volt, mint az előző kettő, de persze ha megkérdezném erről Mattet valószínűleg kapásból meg tudná mondani, most pontosan hol vagyunk. De hülye lennék, olyan kérdést feltenni neki, amire tudja a választ.

- Megérkeztünk – jelentette be, mikor végre megállt.

- Jó – feleltem frappánsan, majd mikor nem éreztem, hogy elengedne, vagy lovagiasan letenné a lábamat a földre, mérgesen néztem rá.

- Mi az? – vigyorodott el és a holdfényben megláttam kissé sárgásan csillogó szeméit. Szép borostyánszínű szemek. Hm. Mivan?

- Mire várunk? – kérdeztem, mert rájöttem, hogy akkor sem fogok neki könyörögni, ha megpróbálná kiprovokálni belőlem.

- Azon gondolkodom, hogy egy kacsa vagy egy fácán tollával azonos-e a súlyod – válaszolta pókerarccal és közben kicsit megemelt.

- És? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, nem szokásom 50 kilónál kevesebb cuccot hordozgatni – vonta meg a vállát.

- Felvágós – forgattam a szemem. Még mindig a nyaka köré volt fonva a karom.

- Én? Nem hinném – mosolyodott el óvatosan. – Csak a tényeket mondom.

- Aha, nyilván – feleltem, és valahogy, nem tudom, hogyan de az arcunk már csak fél centire volt egymástól. Elkerekedett szemmel néztem a szemébe, mire hirtelen eltűntek a karjai körülem és a földre pottyantam. Valamiért hideg csapott meg és elkezdtem fázni. Szerettem volna újra valahol Matt meleg mellkasa környékén lenni. Nem! Épp csak úgy ledobott a sárba, mert olyan kedve volt!

- Hé! Ez nem volt szép – pattantam fel rögtön.

- Aha. Figyelj csak – lépett közelebb, mire ösztönösen hátráltam, azonban a hátam egy fának ütközött. Remek.

- Megtennéd, hogy az aurámon kívül tartózkodsz? – néztem mindenhova csak a szemébe nem. Most, hogy megint ilyen közel volt, elkezdett rázni a hideg. Mi a franc.

- Ne félj már. Kettőnk közül nem én harapok – vigyorodott el.

- Dehogynem – motyogtam.

- Miért követtél? – kapta el a tekintetem én pedig lefagytam.

To be continued...

>